Élete szerelme
Egy szokásos hétfő reggeli munkanap. Bővítik a Szerencsi Csokoládé gyárat, meg kell nézni a területet, felmérni a terepet a tervezéshez. Valahogy nehezen akar eltűnni a szememről az álom ködös fátyla, de a Zempléni hegység gondolata és a reggeli kávé illata átlendített a reggeli bágyadtságon.
A gyár kapujában vár minket az Igazgató Úr. Ősz haján megcsillan a napsugár, alig észrevehető görbület kanyarodik a gerincén az évek súlyától. Tartottam tőle, hisz nem minden nap találkozom egy legendává vált csokoládégyár vezetőjével. Kellemesen csalódom. Üdvözlésre nyújtja a kezét, biztat, menjek én is velük, hisz előbb az üzemet és a csokoládékat kell úgyis megnézni az ide érkezőknek, a munka várhat. Ugye, nem sietünk?
Az első bemutatóterem kóstolója és a külső építési helyszín bejárása után elrabol magával, hagyjuk a férjemet nyugodtan dolgozni. Az üzembe lépéshez hajháló és védőruha szükséges. Fogja a fehér köpenyt, rám segíti. Alig észrevehetetlenül a könyökömhöz érve, finom mozdulatokkal vezet végig a számomra labirintusnak tűnő épületben.
Büszkén mutogatja a majd 100 éves gyártósorokat. A keverőgépben két 8 mázsás gránitkerék forog egy tartályban, aztán jön a konsírozás, majd a lényeg, a selymes fényhez a temperálás. Folyamatosan mesél, hogy dehogy akart ő itt maradni igazgatónak, de az élet így hozta. Meg kellett védenie az emberek munkáját, a családok életét, a manufaktúrát. A gyár 1923-ban nyitotta meg a kapuit a cukorgyár szomszédságában. Most családi vállalkozás keretein belül működik, három telephelyen, 150 főt foglalkoztatva. Ugyanazzal a kakaóval dolgoznak, mint a hollandok és a belgák, csak nekik jobb a kapcsolatuk a közönséggel. Ez most sem tömeggyártás. Az asszonyok kézzel csomagolják a mikulásokat, hajtogatják a díszdobozokat. A minőség mindenek előtt. Nem lehet „sorjás” a cukorka, fényesen csillogjon a csokoládé felszíne, a legkiválóbb minőségű szaloncukor öntőformával készül, nem holmi préseléses technikával. A fiú fánglival önti az olvasztott csokit a mandulákra a dobba, kézzel forgatja át, bár kicsit magas hozzá, hajolnia kell, így gyorsabban elfárad, mintha egy alacsonyabb csinálná. A konyakmeggyhez maggal együtt teszik el a meggyet, hogy gömbölyű maradjon, csak gyártás előtt magozzák ki. Csak ámulok és hallgatom, mennyi minden készül itt. Karamellák, drazsék, bonbonok, a Retro szelet (Melódia volt régen, de a nevet elvitték…) a pöttyös Rudin Szerencsi gyártású bevonóval találkozhatunk, Dianás cukorka (máshol olcsóbban megcsinálják), gumicukor (gumivitamin). A jófajta barna sörhöz az élelmiszeripari színezéket, a karamellt is ők készítik.
Röppenünk helyiségről helyiségre, épületről épületre. Fiatalokat megszégyenítő fürgeséggel nyitja nekem az ajtókat, terelget gyengéden. A sok illat és íz között szép lassan formálódik előttem a szenvedéllyel élt emberi élet. A „Pista bácsi” a porta személyzetének, a „főnök úr” a munkásoknak. Jön a termelési igazgató, öklözne a covid helyzetnek megfelelően, de ő szeretettel átfogja azt az öklöt. Felvillan a 43 év házasság után két éve mellrákban elhunyt feleség, a 3 gyerek, 10 unoka képei. Nincs egy rossz szava senkire. A multi vezetőségét is dicséri, hisz munkát ad az embereknek, megélhetés a családoknak. A társadalomról is bizakodóan
beszél. Hisz változik, igaz kellett hozzá 45 év, de megtörtént. Higgyem el, a mostani uram-bátyám világnak is vége lesz egyszer, talán elég lesz hozzá húsz év. Nézem az ősz haját, a finom ráncait és töltekezem az élettel.
Utolsó állomásunknál kér, várjam meg itt, olvassam el addig Emese álmát. Hatalmas csomaggal tér vissza, kapunk kóstolót a gyár termékeiből. Másfél órás sétánk alatt megfigyelte, hogy a sós-karamellás desszert a kedvencem és szabadkozik, hogy még nincs díszcsomagolásban.
Elkísér a kocsinkhoz. Halkan, alig hallhatóan megköszöni nekem ezt a délelőttöt.
Hogy majdnem olyan volt, mint amikor még a feleségét kísérhette így…